‘NEM’
2014 január 3. | Szerző: tuska
NEM… mennyire egyszerű szó! 3 betű… ennyi az egész! Mégis mekkora jelentősége van!
Amikor egy piciny gyermek tanulja az anyanyelvét, talán ez a szó van az elsők között, amelyek bekerülnek a kicsi szótárába: NEM. Én szülőként, még most is mosolyogva emlékszem vissza, ahogy a kislányom annak idején elkezdte használni ezt a szót. Olyan bátor és határozott volt! Persze…hisz nagyon tudta, hogy mit akar…illetve, hogy mit nem… 🙂
Mindannyian megtanuljuk… aztán a gyermekkor után talán tini korunkban használjuk a legtöbbet. Szinte hallom anyukámat, ahogy 15 éves koromban rámnézett, amikor bulizni indultam, és azt kérdezte: “Nem túl sok a smink?” Én persze rögtön rávágtam: “NEM!”
Aztán amikor főiskolára jártam és nem volt kedvem beutazni a fővárosba amiatt a néhány óra miatt… anyu akkor is megkérdezte :”Nem kellene Neked iskolába menni?” Én persze akkor is határozott voltam: “NEM!” 🙂
És persze jött még számtalan jótanács, intelem, és javaslat… én viszont csak ezt a szócskát ismételgettem újra meg újra.
Aztán felnőttem. Ma már tudom, hogy ez a három betű mekkora fájdalmat és szomorúságot okozhat annak, akinek mondjuk. Így aztán megtanultam használni a ‘szinonímáit’… talán… nem tudom… még gondolkoznom kell… lehetséges… nem biztos… Ugye ismerős…?
Csakhogy átkerültem arra az oldalra, ahol elkezdtem új és sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítani egy aprócska “NEM”-nek! Igen, megint a férfi-nő kapcsolatról… az örökös “harcról”, szócsatákról, érzelmekről és ki nem mondott “NEM”-ekről gondolkodom.
Hisz egy “NEM” egy kapcsolat végének közeledtével a megváltást jelenti egykori párunknak! Azt jelenti, menj! Vége van… Elengedlek, hogy új ajtókat nyithass az életedben és ne ezen a becsukott kapun dörömbölj hasztalan… Megtisztellek, hisz jogod van az igazsághoz és a szabadsághoz! Jogod van a nyugalomhoz, amely felváltja az önmarcangolást, az aggódást, a gyomorgörcsöt és az ébren töltött éjszakákat! Jogod van a “NEM”-hez!! Persze az ember sír és szomorú. De nincs ebben semmi rossz, hisz az elválás fáj. Bizony, néha az igazság is fáj… de sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni egy “nemtudom”, egy “talán” …. vagy maga a néma csönd! Hisz ezek még tele vannak reménnyel és félelmekkel… kívánságokkal és imádságokkal… a menny és a pokol lehetőségeivel…
Bárcsak felnőtt fejjel újra megtanítanák az embereket kimondani ezt az egyszerű szót! Kimondani és vállalni a következményeket! Bárcsak gyermeki énünknek ezt a részét is megőrízhetnénk… és bátran, határozottan ki tudnánk mondani “NEM” NEM” NEM”….
Leválás
2013 október 3. | Szerző: tuska
Igen, eljött az idő! Az én pici lányom iskolába jár! Már egy bő hónapja túl vagyunk az évnyitón. A 20 kis apróság ott ült egymás mellett a padon az ismeretlen, de nagyon kedves tanárnénik koszorújában és érdeklődve figyelték, hogy mi zajlik körülöttük. Én mindeközben a fekete-fehér ruhácskába bújt gyermekemet fürkésztem, azon gondolkoztam, hogy vajon kibírja –e egyhelyben ülve ezt a másfél órát…. Aztán azon kaptam magam, hogy elöntenek az emlékek a tornaterem illatától, annak a néhány tanárnak a látványától, akiket még gyerek koromban láttam az iskola folyosólyán… és hirtelen összeszorult a szivem. Tudtam, hogy elkezdődik valami…. Valami, amit már úgy vártunk és amitől annyira féltettem az én kis manócskámat, akit lassan 7 éve próbálok óvni minden bajtól. Mert bizony a tornaterem illattal, nem csak a kellemes pillanatok jutottak eszembe, hanem a sok-sok szorongás, félelem, és tudtam, hogy ezt most már Ő sem kerülheti el. Hisz mindannyiunknak át kell élnie és meg kell tanulnia, hogy mivel jár az iskolás élet!
Első nap bementünk, helyet kerestünk a teremben, felakasztottuk a törölközőt, ismerkedtünk az új környezettel…. Én pedig ott toporogtam és mondogattam neki a kis útravalókat… “Fogadj szót!”…”Érezd jól Magad!”…”Délután találkozunk!”… Ő pedig számtalanszor válaszolt, hogy “OK, rendben… jólvan!” Végül már majdhogynem hazazavart. A kis erőteljes hangsúlyaival azt sugallta, hogy most már elég ebből! Boldogulok!
Másnap ugyanígy köszöntem el, de kifelé menet azt mondtam magamnak, hogy “hagyd ezt abba! Jó helyen van! Minden rendben! Menj‼”
Azóta már bőszen gyakoroljuk a kacsacsőröket, a kapukat…. És néhány napja a fecskefarkat is, ami nem kis kihívás egy ilyen aprócska kéznek, amelyik még azt sem tudja pontosan, hogyan fogja a ceruzát. De kitartunk! És aztán örülünk a madárkás és szupermenes nyomdáknak, és a tanárnéni dicséreteinek. És minden nap megbeszéljük, hogy mi legyen a tízórai és az uzsonna, aztán bevásárolunk ….. és kikészítjük a ruhácskákat másnapra…. És megpróbálunk időben ágyba kerülni, hogy aztán reggel sikerüljön időben felébredni…. Aztán készítjük a reggelit, pakolunk a táskába, hegyezzük a ceruzákat, próbálunk nem otthon hagyni semmit!
A sulinál fogom a kis táskáját és bekisérem. Megvárom míg átöltözik, nézem, ahogy bemegy a helyére, és minden reggel biztosít róla, hogy még visszaszalad egy puszira! Szóval állok az ajtóban és várom a kis manót… és újra megölelem, hogy jó érzéssel induljon a napja!
….ma reggel minden ugyanígy zajlott…kiszálltunk az autóból, aztán jött a meglepetés! “ Anya, mi lenne, ha ma reggel egyedül mennék be?!” Persze támogatom az ötletet, hisz már megkértek minket a tanárok, hogy ne kisérgessük őket…de persze könnyű ezt mondani egy aggódó anyukának. Szóval megpróbálom ráadni a hátára a táskát, de a kabát miatt nem sikerül. Nambaj..majd holnap… ma még bekisérlek… Belépünk a kapun, a kiscsaj rámnéz és annyit mond “Add ide!” elveszi a táskáját! Emeli a kis fejét, én automatikusan hajolok a puszimért…. Aztán sarkon fordul és elmegy. Vissza se néz. Én még utána kiabálok, hogy el ne essen a lépcsőn, ahol a múlt héten sikerült Neki… visszakiabál, hogy ok…vigyázni fog… de meg se fordul… sétál befelé a többi aprósággal és hirtelen eltűnik a szemem elől. Én meg csak állok…pedig már nincs okom rá. Rohanhatnék a munkahelyemre, hogy néhány percet faraghassak a mindennapos késésemből…de nem mozdul a lábam… csak nézek utána. Hogy ha esetleg még ma is visszaszaladna egy puszira, akkor ott legyek Neki! De nem jön! Beszállok az autóba…és csak nagyon lassan indulok el. Még onnan is a kaput figyelem. Itt kell lennem, ha szüksége van még rám! De már nincs! Levált! Az én nagylányom önálló és határozott lett és már nem szalad vissza egy újabb pusziért. Elindult az önálló kis útján és én rettenetesen büszke vagyok Rá..persze közben teleszalad a szemem könnyel…de úgy tűnik, nekem is le kell válnom Róla úgy, ahogy ő tette. Gyorsan és határozottan! 🙂
GERINC
2013 június 14. | Szerző: tuska
Vajon nőtt bármelyik férfinak ilyen, vagy ehhez hasonló szerve? Kétlem! El se tudom képzelni, hogy mi tartja a fejüket a nyakukon??!!
…szóval ‘KUSSOLÁS’ folyt. köv…
Először is, tisztázzunk néhány alapfogalmat: boldogság. Hm, nehéz, nyilván minenkinek mást jelent, mégis ugyanazt! De vajon lehet boldog valaki egyik nap egy nővel…. aztán, várjunk csak…. másik nap egy MÁSIKKAL??? Tényleg? Boldog??
Kegyes hazugság: erről is van némi elképzelésem… de semmiképp sem szinonímája az aljas, hazug GERINCTELEN szavaknak!!
Akkor lássuk a sztorit, csak hogy értsétek! Jelen esetben a gerinctelen főszereplő egy ‘címeres’ hímpéldány! Nevezzük Péternek.. (hisz ezt a becses nevet kapta megszületése pillanatában). Ő a korábbi írásomban említett fiatalember, aki 4 hét ‘boldogság’ után felszívódik! Hát.. igen… mondhatjátok, hogy tudhattam volna…. de én nem tudtam! Hülye fejjel hittem, bíztam, reméltem…. reméltem, hogy ő már biztos, hogy rendelkezik a fent említett szervvel! Ami lássuk be nagy erény … lenne! És egyet jelent az egyenességgel, megbízhatósággal! De nem! Tévedtem! De mekkorát! Volt már néhány férfi az életemben (minden féle-fajta), de azt hiszem, ez volt eddig a legaljasabb!
Szóval 1 hét kussolás után kommunikálunk. A férfi szenved! Meg kellene tennie a következő lépést, amit egy komoly kapcsolat megkívánna… az új párja felé. Ez azonban ellenkező irányban van a szeretett gyermekkel! Szóval szenved! Én meg anya vagyok és nem mellesleg érző lélek, nem kevés empátiával. Így megértem, és türelmes vagyok!
Újabb hét kussolás… akkor már megkérem, hogy hívjon fel, tudnom kell mi történik. Persze biztosítom a türelmemről és a megértésemről… “de tudnom kell! Szeretsz még?” És mi a válasz… édesded szenvedő hangon: “Ne legyél hülye, hát persze, hogy szeretlek!” Én megnyugszom ,és tovább várok…. várok… várok… néha biztosítom róla egy-egy üzenettel, hogy itt vagyok és szeretem!
Aztán ma jön a hidegzuhany! Ennek a GERINC-telen gyáva férfinak (nagyon apró betűkkel) új nője van! “Derült égből villámcsapás… felbukkant egy egykor plátói szerelem! És most beteljesedik!” MIAF*SZ??? “És bármennyire is fáj ezt hallanod, de tudnod kell, hogy tisztán láss, nagyon boldog vagyok vele!” Boldog???? Mégis mióta??? “2 hete!” “És úgy gondoltam, ezzel a kegyes hazugsággal (a gyerekről) eltávolodsz tőlem”
2 nyomorult hete boldog! Én meg megjárom a poklot a kussolás miatt! És sajnálom! És együtt érzek! És támogatom! Ő meg mindeközben BOLDOG!
És pontosan egy héttel ezelőtt biztosít róla, hogy ha túl lesz a ‘problémáján’, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk! “Mert veled annyira jó MINDEN!”
Szavakkal leírhatatlanok a jelenlegi érzéseim! Mégis megpróbálkozom vele…. De csak a habogásig jutok. Próbálom felidézni az elmúlt hetek eseményeit…. tényleg ekkora hülye és vak lennék???
Akkor elemezzük a helyzetet! Kezdjük azzal, hogy leírja, mennyire boldog!! Mit várt, hogy gratulálok és biztosítom szívből jövő jókívánságaimról? Hát most aztán jól melléfogott! Vajon egy 40 éves ember miért nem tud egyenes lenni? Jah, bocs, gerinc nélkül valóban nehéz… megértem!
És miaz, hogy kegyes hazugság?? Azóta javasoltam neki, hogy futtasson egy updatet az értelmező szótárára, mert gondok vannak a ‘boldogság’ és a ‘kegyes hazugság’ jelentéstartalma körül! Én ezt inkább mocskos hazugságnak titulálnám! Kegyesnek semmiképp!
Nyilván azóta elgondolkodtam, hogy vajon volt ennek az embernek egyetlen őszinte szava is az elmúlt másfél hónapban? Mert hogy a múltheti “szeretlek” és a “biztos lehetsz benne, hogy vsszajövök hozzád, ha ezen túl vagyok” után erősen elkezdtem kételkedni!
A kép tiszta! A férfi gyáva és megvárja míg tuti a buli az új nővel! A régi meg hadd szenvedjen! Erős! Kibírja!
Csak az ‘apák gyöngye’ ne takarózott volna szegény gyerekkel a saját gerinctelensége miatt! Ettől aztán hányok!
KUSSOLÁS!
2013 június 14. | Szerző: tuska
Igen, nagybetűvel! Hisz megérdemli! ‘Őnagysága’ az ellenkezőnem kedvenc hobbija!
Miért gondolják a pasik, hogy ez a megoldás! Kussolni! Sunnyogni… aztán majd csak történik valami… persze rendszerint semmi nem történik, csak én kapok idegbajt mire kihirdetjük a ‘Csendkirályt’!
Legfrisebb sztorim főszereplője egy csaknem 40 éves úriember! Első pillanattól kezdve imád! Oda van értem! Rohan hozzám! Csak engem akar! És elrugaszkodik…. aztán fejest ugrik az életünkbe! Én meg azt gondolom, ok! Nem lehet baj! Hisz oda van értem! Szeret, “úúúúgy, ahogy vagyok‼” Szóval jöjjön aminek jönnie kell! A lányom imádja! És folyton kérdezi, hogy mikor jön legközelebb! Szóval minden jól alakul…. És a legfontosabb: addig mondogatja, hogy szeret, míg végül elhiszem! És kitárom a lelkem… utat engedek a saját érzéseimnek, és borzasztóan élvezem! Lehet, hogy tényleg itt van? Ő AZ?! IGEN! Azt mondja, higgyem el! Itt van és itt is marad!
Elutazunk 2 napra.. végre csak mi ketten! Minden szuper! Szombat délelőtt kitesz otthon…. Aztán…. SEMMI! Hm.. najó.. vasárnap a kisfiával van… rá koncentrál… nincs semmi gond! Azért mégiscsak jó lenne egy SMS…. Najó.. ne legyünk telhetetlenek.. majd holnap! Hétfő!? SEMMI! Én finoman elkezdem keresni. Dobok neki egy sort e-mailen… aztán megcsörgetem…. Hmmm.. najó, tudom, hogy nagyon elfoglalt, majd hazafelé hív! De nem…. Semmi! Este újra hívom.. hiába. De aztán szerencsére visszahív.. én meg örülök‼! De korán! Már a hangján hallom, hogy nehezére esik beszélni… “idő kell”… “rendet kell tenni a fejemben”…. Hidegzuhany‼ Ok, megértem a felvázolt problémát… lelki dolgok, és mivel egy érzékeny emberről van szó, természetesen nem reklamálok. Próbálom biztosítani a támogatásomról… én már túl vagyok hasonló nehézségeken, tudom milyen… de itt vagyok, számíthat rám!
Aztán egy-egy soros levélváltások a semmiről! Ettől kiborulok! Néha jön egy-egy bók… vagy egy “hiányzol”! Ettől persze majd kiugrom a bőrömből, és nyugtatom magam, hogy minden rendben! Nem kell pánikolni. Persze nekem is zakatolnak a gondolataim az adott ‘probléma’ körül… és próbálnám megosztani Vele. Nah, itt kezdődtek a gondok! SMS? Felejtsd el! Nem válaszol! Telefon? Áh, reménytelen! E-mail? Esetleg… hisz ott a legkönnyebb sunnyogni! Az a leginkább személytelen verziója a kommunikálásnak. De elég fontos dologról lenne szó, szóval próbálnám forszírozni a találkozást! Azt mondja, amíg nem tisztul a kép, nem jó ötlet! Hmm…. Csakhogy az én gondolataim és ötleteim is lehetnének adalékanyag a tisztításhoz… Szóval megírom Neki, hogy nagyon szeretnék beszélni! Megígéri sms-ben, hogy visszahív! És mi az eredmény? Hát persze.. semmi‼ Jah, de mégis van! KUSSOLÁS
Gyerekem van! Na és?
2013 április 26. | Szerző: tuska
Elért a tavasz! Pedig azt mondtam, hogy egy ideig tuti, hogy nem keresgélek. Aztán egyik nap a buszon egy barna szempár szegeződött rám, és 3 másodperc alatt elvarázsolt. Úgy szálltam le, hogy vigyorogtam… mint egy tini! 🙂 azt éreztem, újra élek!
Így aztán visszatértem a ‘társkeresők’ népes táborába, de néhány nap után kezd alábbhagyni a lelkesedésem. Kifejezetten a ‘ne legyen gyereke’ kitétel kezd már kicsit unalmas lenni! Én tényleg megértem, hogy a férfiak többsége független nőt keres. Akinek nincs gyereke, az azért…. minek bajlódna máséval…. akinek pedig van, azért…. és ő minek bajlódna máséval?!
De most komolyan! Érezzem rosszul magam, mert nem mondtam le saját magamról csak azért, mert van egy lányom?! Tényleg ekkora bűn, hogy anyaként is vágyom még a boldogságra? És mégis hogyan kellene a férfiak tudtára adnom a dolgot? Esetleg tegyek egy kis rövidítést a nevem elé, mint a dr. vagy a jr… nekem csak annyi lesz ‘A’ ! Ne adj’ Isten tetováltassam a homlokomra, hogy még véletlenül se nézzen rám olyan, akinek gyerek fóbiája van?! Így aztán elkerülhetjük a kínos beszélgetéseket, és a kifogás kereséseket, ami miatt aztán gyorsan le kell lépnie és soha többet elő se kerül!
De talán ez a legjobb verzió, a felszívódás. Mert ha mégis marad, egy idő után úgyis kitalál valamit…
“Hááát… igazából félek! Nem attól, hogy nem fogadnám el a kislányodat, hanem attól, hogy ha közös gyerekünk lesz, hogyan fogom kezelni a dolgot… hogyan szeretem majd őket egyformán?!” ….. ok, van benne valami, belátom. De ha már néhány hét után ez a téma, akkor később mi lesz? Így hát elköszöntem!
“Édes a kislányod, és örülök, hogy tetszem neki…. de…. ha közös gyerekünk lesz… az neked már nem lesz az első. Te már átélted ezt a csodát mással…. én azt akarom, hogy velem éld át!” …. hát, erre nem tudtam mit mondani. Ez van.. nincs mit változtatni rajta. Szóval viszlát!
És a legújabb! “Tetszel, nagyon! DE! Megláttam, hogy gyereked van… szóval itt elakadtam! Azért néha megnézlek, mert közel vagy az ideálomhoz…okos vagy, szép és emberi!” …. oh, köszi! Ez mind igaz! És igen, ráadásul anya is vagyok! Hát bocs!!
Épp ma olvastam egy cikket. Miért járnának jól a társkereső férfiak a 30-as gyerekes nőkkel, akiket nagy ívben elkerülnek!? Nocsak… lássuk! Hát mit ne mondjak, szánalmas! Ezek szerint én ideális vagyok, mert már nem ketyeg az “órám” a gyerek miatt. Előre lehet tudni, mennyi szabadidőm van, nincs zsákbamacska, és a szülés utáni depresszión is túl vagyok már! Felelősségteljes vagyok és toleráns (ez főleg a gyerekes férfiaknak előny!). És nem utolsó sorban, kézzel fogahtó bizonyítékom van rá, hogy termékeny vagyok! Hát NAGYON KÖSZI! Mindjárt jobban érzem magam. És ha pasi lennék, most már tuti csak a gyerekes nőket hajtanám!
Elmondom hát mindenkinek…
2013 április 2. | Szerző: tuska
Újfent közelharcot vívok magammal… 2 hónapja elváltam, 28 hónapja egyedül élek. És most úgy érzem, elfáradtam.
Hétvégén az apjával volt a gyerek… és be kell valljam… mindennél jobban szerettem volna, hogy ott legyenek velem! Hogy együtt legyünk! Újra család legyünk! Hogy újra ott legyen velünk a házban az az ember, akit elhagytam akkor…. Hmm… Persze elgondolkodtam. Tényleg Őt akarom? Tényleg az emberre vágyom, vagy csak a biztonságra, a törődésre, a segítségre … arra, hogy ne nekem kelljen megoldanom mindent egyedül.
Szóval ez a gondolatmagocska “elvetődött” a fejemben, és azóta sem bírok szabadulni tőle. Egyre csak gondolkodom…. Bele képzelem magamat… magunkat különböző helyzetekbe. Gondolkodom, hogy vajon megváltozott -e az elmúlt 2 év alatt? És én mennyit változtam? Ez a Nő vajon együtt tudna -e élni azzal a férfival, akit tulajdonképpen nem is ismer… már… De sajnos nincsenek válaszok!
Aztán eszembe jut az a sok szörnyűség, amit egymás fejéhez vágtunk… amivel bántottuk és (talán örökre) megsebeztük egymást. El lehet ezeket felejteni? Túl lehet ezeken lépni? Lehet vajon olyan életet élni, amiben figyelmen kívül hagyjuk a múltat?
Majd eszembe jutottak azok a dolgok, amiken mindenképpen változtatnék. Vajon tudnánk kompromisszumra jutni ezekben a kérdésekben? Vagy nyelnem kelle egy nagyot, és elfogadnom dolgokat úgy, ahogy régen voltak?
Valahol.. mélyen.. hiszek benne, hogy ha együtt kell lennünk, akkor egymás mellé sodor minket az élet. És ha így kell lennie… eljön majd az ideje is…. (Tudom… csupa-csupa közhely).
Lehet, hogy az utóbbi hónapok próbálkozásai eleve kudarcra voltak ítélve! Tudom, hogy nincsenek véletlenek! Nem véletlen, hogy azokkal hozott össze a sors, akikkel találkoztam… majd akiktől el is köszöntem! Lehet, hogy a válásnak is meg kellett történnie. Ki kellett, hogy mondjuk, hogy ami volt, annak VÉGE. Egyszer s mindenkorra! És ezt csak tiszta lappal lehet újra kezdeni. De lehet -e itt szó valójában TISZTA lapról? Vagy mindig ott lesznek a megjegyzések a lábjegyzeten vagy a margón elrejtve… fehér betűkkel a fehér oldalakon… ugyanakkor csak egy gombnyomás, és minden látható lesz újra! Feketén-fehéren!
Aztán jön a következő gondolatsor… vagyis inkább lavinához hasonlítanám! Fog engem még egyáltalán szeretni valaki? Kellek én még bárkinek is? Vagy ezentúl már mindig egyedül leszek? És ki tudja, hogy meddig ‘leszek’? Ki tudja, hogy mennyi időm van még keresgélni? Keresni azt, amit már régen megtaláltam!
Hm… igen… elfáradtam! És ezért lehet, hogy csak azt szeretném, hogy mindenféle küzdelem és elcseszett próbálkozás után és helyett, végre legyen mellettem Valaki! Úgy érzem nincs erőm küzdeni… harcolni… magányosnak lenni… már csak engedném, hogy legyen… hogy valami legyen…
Mindezek után böngészem a szokásos oldalakat, és belebotlom az alábbi idézetbe…. “A nő nem bólogató majomra, és nem is egy vérengző fenevadra vágyik, hanem arra, hogy vele s mellette sétáljon a tigris.” (A. J. Christian)
És elgondolkodom… újra! Vajon Ő az a tigris, akit szeretnék, hogy mellettem sétáljon? Tigris Ő egyáltalán?!
Vágyak…
2013 március 29. | Szerző: tuska
Mindannyiunknak vannak vágyai… (És itt most nem a testi vágyakról beszélek). De vajon mennyire reálisak ezek? Egyáltalán kell, hogy reálisak legyenek? Vagy éppen az a vágy lényege, hogy elrugaszkodunk a valóságtól, a hétköznapjainktól, és valami olyan dologra koncentrálunk, ami nem is biztos, hogy megvalósulhat… ?
Lássuk, mit mond a Wikipédia:
„A vágyvezérelt vagy vágyelvű gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna. A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek premisszája a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki. Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz/hamis lenne, az igazzá/hamissá is válik. A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.” (Forrás: Wikipedia)
Hm… érdekes szembesülni a meghatározással! Figyelemre méltó kifejezések: „logikai hiba”… „naivitás”…. „emóciók”…. Ezt a szócikket minden bizonnyal egy férfi társunk írhatta.. 🙂
Szóval vágyni valamire tulajdonképpen hiba? De minek/kinek jelent ez hibát? Milyen szempontok alapján mondhatjuk, hogy hiba? Egy jól működő személyiségnek ne legyenek vágyai? Csak a racionalitás az, ami elfogadható? … hisz az a racionális!
Ezzel szemben az én vágyaim sokszor fényévekre vannak a racionalitástól. Persze nem tudom egyértelműen megítélni, hogy melyik a jó út. Néha azt gondolom, hogy ha nem merek álmodni, akkor soha nem lépek tovább… csak hajtom a kis mókuskerekemet napról napra. Néha kiugrom egy kávéra vagy egy szülinapi zsúrra… aztán vissza ugrok, és hajtom tovább. És azért, ha így jobban belegondolok… valósultak már meg álmaim. Voltam menyasszony, nagy fehér ruhában! Egy gyönyörű és okos kislány anyukája vagyok! Egy szép házban élek, és autó van a fenekem alatt! Jó… nyilván semmi nem tökéletes… azóta elváltam, és a lakáshitelem az egekben. Ebből aztán következhetne, hogy jöhetnek a soron következő vágyak. Anyagilag helyrejönni és találni egy társat. Hm… vajon ezek a racionális kívánságok közé sorolhatóak? Vajon van esélyem olyan életet élni, amilyenre vágyom? Ki tudja. Persze elfogadom a mostani helyzetet és nem a görcsös akarás tölti ki a mindennapjaimat… de azért vágyom!
Elképzelem az életemet egy teljesen más mederben… más körülmények között… És szinte látom, ahogy megváltoznak a dolgok körülöttem. Aztán hozzálátok az aprólékos tervezéshez…. tele van a fejem a “mi lenne ha…” kezdetű mondatokkal… számolok, kalkulálok… bújom a netet, hogy csillapítsam az információ éhségemet és a kíváncsiságomat… Aztán egyszer csak jön egy sugallat… egy gondolat. „Engedd el ezt! Nem fog összejönni!” És akkor elgondolkodom, és megint eljutok oda, ahová már annyiszor. „Koncentrálj a jelenre és élvezd!”
És mi a vége? Hm… ugyanaz… ÉLEK, és élvezem a kisebb nagyobb örömteli pillanatokat… de még mindig vágyom. Bármennyire is logikátlan és naiv. Mégiscsak része a mindennapjaimnak és nem is szándékozom kiiktatni belőlük!
„Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” (Wass Albert)
ELÉG!!!
2013 március 11. | Szerző: tuska
Elég volt!! Elfáradtam! Vajon, ha nem keresgélek, a Sors beküld majd az ajtómon egy “szőke herceget”? Bár egy barnának vagy feketének jobban örülnék… De tényleg!? Besétál majd? Vagy mellém ül a buszon? Vagy nekem tolja a bevásárló kosarat? Esetleg megpillant az utcán és közli velem, hogy én vagyok álmai nője és többet nem akar szem elől téveszteni? 🙂 Na persze… álmodik a nyomor… Pedig ajánlom Neki, hogy találjon ki valamit, mert én nem keresem tovább! Legalábbis egyelőre…
Hogy miből is van elegem… lássuk csak!
Az egyik kedvenc sztorim: ismerkedős oldal… ismerkedős levél… fotó nélkül! Rosszul kezdődik. De mivel mindenkinek jár egy esély, válaszolok. Próbálok érdeklődni, hogy mi az oka a kép-telenségnek… esetleg e-mailben dobna -e valamit… A válasz: ismert ember vagyok, nem akarom, hogy kiderüljön, hogy itt ismerkedek. Mondom ok, de e-mailben …. ott csak én látom… Persze semmi. De aztán valamiért mégiscsak birizgálja a fantáziámat a pasi, így számot cserélünk. Már hív is! Hurrá! Vagy.. várjunk csak… dehogy hív! Megcsörget!!! Az agyam eldobom! (Tudom, hogy ciki…de…) Én persze visszahívom! Hajt a kíváncsiság! Kérdezem, hogy csak kipróbálta a számot, hogy valódi e… vagy mi történt? “Jah, nem! Gondoltam, visszahívsz!” Én hülye, persze hívtam is. Na szóval ismerkedünk… kérdezi, hogy akkor mikor-hol?!”Mondjuk ma este?” Ööööö… ugye láttad, hogy gyerekem van és nem Budapesten élek! Nekem ez így nem megy! (Nem is értem hogy gondolja!) Aztán próbálunk időpontot egyeztetni… már itt furi volt… a pasi, kb. a naptárját lapozgatja!!! Nah, nagy nehezen döntésre jutottunk… másnap! Nekem autószerelőhöz volt időpontom, de gondoltam belefér! Aztán egész nap olyan fura érzésem volt, így lemondtam a találkát. Persze felhívott. Naná, hogy imponált! Áradozik, hogy mennyire kíváncsi rám! Találjunk ki valamit! Viszont ő elutazik, szóval pár nap múlva jó neki! Addigis elérhető lesz e-mailben. Nah… hát én persze várok… aztán írok… semmi! Nyilván nem mentem sehová! Aztán újra megkeres! Mi lenne, ha skype-on chatelnénk este?! Nah, mondom, ok! Jó ötlet! Hazaérek.. már ülök is a gép elé… és örülök, mert jön is az üzenet! Kb. a 3. sorban megkérdezi, hogy bekapcsolom e a kamerát! Mondom miiiii??? Nyilván nem! Hisz ő több fotót is látott rólam… én meg semmit… meg elvből nem kamerázom, főleg nem elsőre! Nah, erre dobok neki valami poént… mert erőlteti, hogy látni akar… hááát… mondom, kérjen meg valaki mást a listáról! Mert gondolom nem vagyok egyedül rajta! (Persze azt a választ várom, hogy ne viccelj! Milyen lista? Stb…) Erre ő: “Ez igaz! ezért lenne jó, ha láthatnálak!!” Bmeg!!! Nah, itt érzékeny búcsút vettünk egymástól!
Aztán jó pár héttel később újra rámír! Nagyon szimpatikus vagy, szeretnélek megismerni! Hmm… most mivan??? Válaszoltam neki, hogy ez fura, hisz már telefonon és chaten is kommunikáltunk! Azt írja, hogy nagyon sajnálja! (Mármint, hogy nem emlékszik!) És hogy hogyan tudna kiengesztelni?! Hááát…. ahhoz nagyon nyomós érv kellene, hogy én újra szóba álljak egy ilyen fickóval! Persze egy darab érvet sem kaptam!
Aztán… elegem van még… a telefonos romantikázásból! Persze.. ismerkedjünk! Örülök, mert jót beszélgetünk. Minden megy gördülékenyen.. bár a pasi kicsit sokat beszél… de lehet csak zavarában. Szóval jön az azonos hullámhossz, aztán az azonos csillagjegyből adódó érdekességek! Kíváncsivá tesz! Hátha Ő az! Hátha nem is valami másra vágyom, hanem valaki olyanra, mint amilyen én vagyok! Szóval telefonálgat.. újra és újra…. én felvetem, hogy találkozhatnánk esetleg! Hisz már nagyon kíváncsi vagyok rá. Erre ő: “Inkább beszélgessünk még így, ez olyan jó!” Hm… hááátöööö.. inkább látnálak már! Közben persze van furcsaság. Egy névtelen ex-feleség… aki megbántotta és azóta is haragban vannak! Nem túl jó hír, de hátha csak átmeneti! Nah.. szóval jön a randi napja! Barátnőmnek mesélem, hogy én erőltettem a randit. Azt mondja, jól teszed…. ki tudja.. lehet büdös.. vagy valami! (Persze csak viccel… de igaza van.. akármi kiderülhet) Este találkozunk… sétálunk.. beszélgetünk. Élőben is sokat beszél… főleg az exéről. Bátorkodtam megkérdezni, hogy mi a neve? Mégiscsak kellemesebb lenne, ha úgy emlegetné! Ettől kategórikusan elzárkózik! Próbáltam bíztatni, hogy biztosan lenyugszanak a kedélyek, hisz még elég friss a dolog! De azt mondja, hogy ő soha többé nem akar beszélni vele! Hát.. ez elég furi! A gyerekek miatt muszáj lesz! Na mindegy…. nem forszírozom! Viszont udvariasan elköszönök… mennék már haza. Kapok búcsú puszit és ölelést… és én alig várom, hogy magam mögött tudjam végre azt a néhány km-t, ami a randink helyszíne és a fürdőszobám között tornyosul! Mert sajnos a barátnőmnek igaza lett! Nem volt jó szaga! A 80-as évek beli after shave-ekre emlékeztetett, és most mind ott csücsült az arcomon! Le akartam mosni!!
És hogy most… március 11-én késő este miből van elegem? Hm.. hosszú történet. Ő még mindig az előző két írásom főszereplője, a “londoni herceg”. Közben hazautazott… együtt töltöttünk egy hosszú hétvégét. Nem mondom, hogy felhőtlen volt. Voltak kételyeim a közös napok után… de valahogy nem ment az elszakadás! Szóval némi durcás nap után újra levelezünk.. próbáljuk megbeszélni mi történt…. több-kevesebb sikerrel. Amíg fasírtban voltunk felmentem az oldalra, ahol megismerkedtünk. Gondoltam nosztalgiázásként elolvasom az első néhány levélváltást. Persze azóta itt hibernáltam magam…. így nem voltam látható. Azt mondta, hogy Ő is leszedte magát. Azt gondolom, hogy ez így is történt…. most viszont meglepetést várt! A levelei mellett megjelent a fényképe! És ez bizony azt jelenti, hogy újra aktív! Hm… hát nem mondhatnám, hogy ugráltam örömömben! Persze én újra eltűntem… de azért birizgált a dolog. Így ma este újra megnéztem. Még mindig ott van! Éreztem, hogy ezt már nem hagyhatom szó nélkül! Szóval a ma esti chatelés közben úgy éreztem eljött a pillanat. Próbáltam utalni rá, hogy nem értem, hogy mi történik most köztünk. Én ugyanis, amikor azt gondoltam, hogy ennek itt vége lesz…. írtam neki egy meglehetősen hosszú és őszinte levelet az érzéseimről, és arról, hogy miket éltem át Vele! Ő viszont nem reagált, csak megköszönte! Én meg persze nem erőltettem semmit! Most viszont tudni akartam mi folyik itt! Nem értette, hogy miért kérdezősködöm.. aztán végül kiböktem! Láttam a fotódat az oldalon! Hosszú másodpercekig nem ír! “Azt hittem, hogy törölted magad!” Nem, mondom, csak hibernáltam… ahogyan szerintem Te is! Csakhogy most újra látlak! Újabb kussolás! Most már percekig! Mit lehet erre mondani?! Anyit ír: “Sajnálom”…. én pedig ennyit: “Jó éjt!” Nah, ebből van most nagyon de nagyon ELEGEM!
Ez most MÁS
2013 március 4. | Szerző: tuska
Vajon, ha azt mondom magamnak, hogy ez most MÁS, attól az JOBB lesz? Egyáltalán más ez a kapcsolat, vagy ugyanolyan, mint az összes eddigi, amiket különlegesebbnek gondoltam az azt megelőzőeknél?
Lehet, hogy azok a dolgok, amiket eddig elvártam egy kapcsolattól …és persze nem kaptam meg…, tulajdonképpen nem is lényegesek? Illetve nem úgy, ahogyan azt eddig gondoltam?
Fontosabb lehet a megértés és az intellektuális összhang, mint a szeretet kimondása illetve kimutatása?
Vajon normális, ha vágyom az ölelésre és arra, hogy érezzem, hogy szeretnek? Vagy az a normális, ha megelégszem az apró jelekkel és ritkábban jutó érintésekkel és csókokkal? Egyáltalán mi az, hogy normális? Kinek normális? Fogadjam el a szeretett férfi értékrendjét, még akkor is, ha az nem elégíti ki az én szeretet éhségemet? Mert szerinte így normális?!
Azt mondja, hogy Ő akkor ölel, amikor úgy érzi! És nem akkor, amikor én azt “elvárom”.. vagyis inkább szükségét érzem. Szerinte az hazugság lenne, és akkor hazugság lenne az egész kapcsolat.
De vajon mi a fontos? Mondjak le azokról a dolgokról, amiket eddig egy kapcsolat szerves részének gondoltam?
Ugyanakkor át kell gondolnom: aki eddig ölelt… akkoriban úgy tűnt, hogy őszintén… nem szeretett igazán. Vajon csak azért ölelt, mert érezte, hogy erre van szükségem? Ha így volt, akkor viszont nem volt őszinte, csak a “szükségleteimet elégítette ki”! De nekem (!) mi a fontos valójában? Az kell, hogy adott pillanatban érezzem, hogy “szeretnek”… vagy folyamatosan, de kevésbé szenvedélyesen?
Vajon többet érne az ölelés, ha kevesebb jutna belőle, arról viszont tudnám, hogy őszinte?!
Mit tegyek? Tanácstalan vagyok! Keményedjek meg? Érjem be kevesebbel? Ami ugyanakkor hosszútávon TÖBB lehet és MÁS lehet?! Várjam meg, amig megérik a kapcsolat, és már biztosak leszünk egymás érzéseiben? Vajon akkor már nem fogok annyira vágyni arra, hogy kimutassa mit érez? Vajon elég lesz a “tudás” maga?
Vagy keressek tovább? Ragaszkodjak a megszokott elvárásaimhoz…. illúzióimhoz, amiket mindez idáig hiába kergettem?
Jó lenne néha azt gondolni így lefekvés előtt, hogy reggelre megálmodom a választ! És minden könyebb és tisztább lesz! De attól tartok álom helyett elöntenek a kétségek, és álmatlan forgolódás vár… persze egyedül… ölelés és csókok nélkül…
Nagy Ő
2014 január 5. | Szerző: tuska
Rájöttem, különleges képességem van! Összehozom az embereket! Kár, hogy valahogy pont azt a fickót ‘hozom össze’ élete szerelmével, akivel éppen együtt vagyok…
A sztori nem először fordul elő, de nagyon értékelném, ha nem csinálnánk rendszert belőle!
Végre ráakadok Valakire, aki okos, kedves, figyelmes… és még számtalan hasonló Adoniszi jellemzővel bír, és én, persze jó naíva és örök optimista módjára elkezdek Belészeretni! Annak ellenére, hogy az agyam egyfolytában azon fáradozik, hogy visszatartsa az érzéseimet… de valahogy csak akad néhány rés a pajzson… Szóval jönnek az érzések és… igen! Ő is dicsér, és sóhajtozik, hogy de jó Velem! Így hát nincs más hátra, mint előre! Jöjjön aminek jönnie kell! Khmm…nah, egy pillanat! Nem pontosan erre gondoltam! Hogy mi jön? Semmi… Vagyis pontosabban újra előkerült régi jó ismerősöm, ‘Kussolás’ Őnagysága! Ő aztán hozza magával kebelbarátait, Mr. Gyomorgörcsöt, Mr. Álmatlanságot és Mr. Étvágytalanságot!
Aztán néhány nap késéssel megérkezett jelenlegi vágyaim ‘tárgya’ is… megtört a csend! És akkor jön a sztori. ‘Pár napja felbukkant a Nő, akibe évek óta szerelmes vagyok… amolyan plátói a dolog… de most megvalósulhat!’ Hát ennyire egyszerű! Mit lehet erre mondani? A Szerelem bizony nagy úr! Nyilván nem tudom űberelni az érzést a közösen eltöltött csodás napok és éjszakák kiváltotta érzésekkel. Pedig mindennél jobban szeretném!! De megértem és elbúcsúzok. Így aztán visszatérek a korábban említett Urak társaságába… és napokig szomorkodom álmatlanul és koplalva.
Vajon eljön az idő, amikor én leszek a Nagy Ő Valakinek? Vagy egyelőre ez a feladatom? Gondolkodtam is, hogy visszamegyek a társkeresőre és megváltoztatom, a bemutatkozó szövegemet: “Életed Szerelme elérhetetlen számodra? Realizálnád végre az évek óta tartó plátói viszonyt? Csak keress meg! Néhány randi velem, és garantálom, hogy a kiszemelt Hölgy maga fog megkeresni és aztán a magányosan töltött hosszú évek után, végre részed lehet egy csodás kapcsolatban! És aztán boldogan éltek, míg meg nem haltok…és így tovább, és így tovább….”
Oldal ajánlása emailben
X