Távkapcsolat…van ennek bármi értelme?
2013 január 27. | Szerző: tuska
Voltál már úgy, hogy azt érezted, hogy az Élet vagy a Sors időről időre megismételtet Veled bizonyos szituációkat? Újra és újra meg kell élned valamit. Valamit, ami nincs megoldva vagy befejezve… vagy épp kiteljesedve. Néha azt érzem, hogy jó lenne tudni, hogy miért kapom ezt a “próbát” már megint? És hogyan kellene reagálnom rá úgy, hogy az ezúttal jó legyen? Mit kellene másképp csinálnom? Vagy lehet, hogy az a baj, hogy túl sokat gondolkodom és hagynom kellene magamat kicsit sodortatni a hullámokkal?
Távkapcsolat. Valahogy azt érzem, hogy nekem ez a keresztem.. vagy a megoldatlan “problémám”.
Tavaly nyáron kezdődött. Akkor kaptam az első levelet egy nagyon szimpatikus sráctól. Az adatlapján egy vidéki nagyváros szerepelt. Már ez is nagyon távolinak tűnt, de úgy éreztem, hogy néhány levélváltásból még nem lehet nagy baj. Aztán kiderült, hogy Ő valójában külföldön dolgozik, és csak néhány hetet tölt itthon. Akkor azt gondoltam, hogy bármit meg lehet oldani…. szóval találkoztunk. Volt villámcsapás meg minden ami kell, aztán kikísértem a reptérre. Ott volt mosollyal álcázott fájdalmas búcsú, majd 10 hét, ami alatt számoltuk a heteket, napokat, végül az órákat…. és végre találkoztunk! Hogy mi történt? Semmi! Minden ami volt, eltűnt. Elveszett. Az idő ezt így oldotta meg. Borzasztóan fájt, mert nagyon megszerettem ezt az embert, de nem Ő volt, akit nekem szántak. Viszont tudtam, hogy ezt át kellett élnem!
Majd pár hónappal később újabb fiatalember. Pár levélváltás alatt kiderült, hogy Ő is külföldön van, és nem is tudni mikor jön haza. Külső vélemény: a Sors tesz próbára, hogy megtanultad e a leckét! Hmm… az én véleményem: nem fogok újra belecsúszni! De persze ahogy teltek a napok és hetek egyre közelebb kerültünk… viszont egy hónap múlva azt éreztem, hogy ennyi. Nem is tudom mit csinálok?! Nekem nem erre van szükségem! Szóval véget vetettem a dolognak.
Majd néhány hete újabb levél…. persze a Sors ismétli önmagát: “külföldön dolgozom, remélem nem gond!” De, ez bizonyGOND! Aztán jön a válasz közhelyekkel, hogy a szerelem nem ismer határokat…stb…. és ha lenne kiért, akkor ő hazajönne! De NEM! Megtanultam a leckét! Nem kezdhetek bele!
Erre mi történik? Újabb levél! Anglia! Már felkacagok, amikor meglátom… viszont nagyon szimpatikus! És mit csinálok? Válaszolok, hisz nem akarok udvariatlan lenni és egyébként is tetszik amit ír… és különben pedig mi bajom lehet egy levéltől….. persze! Újra ámítom magam! De MIÉRT? Miért történik ez újra és újra? És ezt most hogyan oldjam meg? Egyáltalán meg KELL oldani? Vagy csak élvezni a boldog pillanatokat Valakivel, akit tulajdonképpen a fantáziám formál meg a maga kedvére?
De már az is átfutott az agyamon, hogy ez a tudatalattim játéka. Nekem tulajdonképpen mindenki szimpatikus, aki a Világ másik végén van… de legalább élérhetetlen távolságban. Hisz ebből úgysem alakulhat ki semmi. Kicsit facsargatom a lelkemet, és sajnálkozom, hogy miért töténik ez már megint…. valójában pedig minden úgy van jól, ahogy MOST van!
Hogyan mondjam el…
2013 január 26. | Szerző: tuska
Este van, lefekvés idő. A pici lánnyal bebújunk az ágyba. Jó alaposan betakarom, és közben megölelgetem. És akkor elkezdődik….
„Anya, Neked ki az anyukád?” A mama. „És az apukád?” Az én apukám a papa. „És az apa anyukája és apukája?” A másik mama és papa. „És a mamának ki az anyukája?” A mamáknak és a papáknak, a dédik voltak a szülei, de ők már nem élnek. (Itt már elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan folytassam… de Ő csak kérdezett…) „A dédinek szoktunk virágot vinni?” Igen, a temetőbe. „Aki meghal, az kap virágot?” Igen, így emlékezünk rájuk!
Láttam a pici szemén, hogy gondolkodik… és a kérdések csak jönnek egymás után, persze én egyre szomorúbb és tanácstalanabb vagyok. De kitartok és igyekszem megtalálni a megfelelő válaszokat. „Aki öreg az meghal?” Igen, aki nagyon öreg, az sajnos meghal. „És aki nem annyira öreg, az megmarad?” … Na, eddig bírtam. Itt aztán szép sorjában elkezdtek potyogni a könnyeim, folytak végig a remegő arcomon. Persze próbáltam leplezni a gyengeségemet, de Ő csak kérdezgetett tovább… „A tesók meghalnak?” Nem, a tesók nem! „És a kisbabák?” Nem, ők sem! ….. Persze átfutott az agyamon, hogy ez hazugság… hisz bárki meghalhat bármelyik pillanatban, de eszemben sem volt terhelni a kis gondolatait azzal, hogy elmondjam Neki azt, ami valójában körülöttünk zajlik. Az anyai ösztönöm azt súgta, hogy minden erőmmel tartsam azt a törékeny burkot, ami a mi kis világunkat körülveszi. ….Szóval Ő egyre mélyebbre merült a kis gondolataiban és hosszú másodpercekig csendben ült… én pedig egyre jobban sírtam, persze némán. Aztán egyszer csak megszólalt, és kibökte az újabb kérdést… „Akit megharap a cápa, az is meghal?” Én szinte hálás voltam a gyermeki kíváncsiságnak, amitől szinte kiszakadt belőlem a kacagással vegyült fájdalmas zokogás….. igen, akit megharap a cápa, az valószínűleg meghal!
Ezzel aztán befejeztük a beszélgetést és a már jól bevált módszerrel eltereltem a figyelmét… nevettünk, pedig belül még mindig sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy milyen törékeny az életünk. Sírtam, mert eszembe jutottak a szüleim, akik már a nyugdíjas éveiket töltik, és egyszerűen nem akarok tudomást venni róla, hogy mennyi idősek! És sírtam, mert eszembe jutott a nap, amikor megszületett ez a kis gyönyörűség, aki számomra a legfontosabb a Világon! Órákon át tartó vajúdás után a kezembe vehettem, aztán elvitték tőlem. Majd hosszú órákkal később egy orvos kíséretében pillanthattam meg újra egy inkubátorban. Nem volt jól. Nem tudtam, hogy mi történik. Arra gondoltam, hogy meg kell, hogy gyógyuljon! Éreznem kell a pici testét, hogy tudathassam Vele, hogy itt vagyok és vigyázok Rá! És soha nem fogom hagyni, hogy baja essen! Aztán amikor már jobban volt, el tudtam csípni egy orvost, aki nem kímélt. Azt mondta, hogy akár el is veszthettük volna ezt a pici életet röviddel a világra jövetele után! Akkor aztán kitört belőlem a sírás. De rendkívül hálás voltam, hogy végül minden jól alakult!
Azóta elég sokszor eszembe jutott ez az esti beszélgetés. Hogyan mondjam el? Hogyan mondjam el, hogy minden előttünk álló percet ki kell használnunk arra, hogy ÉLJÜNK! Hogyan mondjam el, hogy nem leszek mindig mellette? Hisz minden este úgy ölel a kis kezeivel, mint aki soha többé nem ereszt! És ezt meg is erősíti! „Örökre így foglak ölelni! Még akkor is, amikor elalszom! Még akkor is, amikor elviszel az oviba!” És én is elmondom Neki minden alkalommal. Én mindig itt leszek Veled! És a kis kezét a szívére teszem! Itt leszek bent a szívedben, ahogy Te is itt vagy mindig az enyémben! Ha hiányzom, csak gondolj erre! És tudod, hogy úgyis sietek majd hozzád…. ameddig csak tudok!
Néha őrült nehéz anyának lenni, és terelgetni ezt a kis törékeny lelket ebben a hatalmas élet óceánban. Ilyenkor ráébredek, hogy mennyi mindenre nem vagyok felkészülve! És mennyi minden vár még ránk, amire most még csak nem is gondolok…
Aztán másnap újságolja, hogy szerelmes és a kisfiúval kézen fogva aludtak délután az óvodában. Én mosolygok, és örülök a boldogságának… persze a gondolataim már hatalmas sebességgel száguldoznak…. hamarosan eljön a felvilágosítás ideje! De azt hiszem, ezzel a témával könnyebben megbirkóznék, hisz az előző esti kérdéskört még saját magamban sem tudom a helyére tenni….
Probléma…
2013 január 25. | Szerző: tuska
Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy sok a problémája, ezért nem keresett. (Persze egy férfi volt az illető…). Mondtam Neki, hogy problémából mindenkinek jutott bőven, szóval ez nem kifogás…. de persze nem vagyunk egyformák.
…. korombéli anyukának jutott például 2 gyermek, persze apuka sehol! Ez azért nem kis probléma!
…. szintén hasonló korosztály, lassan tarthatatlanná váló házasság és mellé adott gazdasági helyzet, mely nem engedi az elszakadást. Szintén nagy probléma!
…..40-es házaspár, akik sokunkhoz hasonlóan egyik hónapról a másikra élnek, és az apa lába alól kihúzzák a talajt! Kiesik egy fizetés. Kétségbeejtő!
….. és ami engem illet.. .:) …. sorolhatnám, mint mindannyian…. de megbirkózom velük. Viszont van, amivel nagyon nehezen boldogulok. Ezek nem a mindennapos megélhetési problémák, nem is munkahelyi vagy magánéleti gondok. Viszont őrülten fontos! A gyermekem lelkivilága! A kislány, akinek kiszakítottam az életéből az apukáját, hogy a saját boldogságom útjára lépjek. Hogy olyan életet élhessek, amiben szabadnak érzem magam és egyenrangú társa lehetek Valakinek.
És ott van Ő a pici, törékeny lelkével és a kis okos gondolataival és kérdéseivel. Hogyan mondjam el Neki, hogy apa miért nincs velünk? Hogy engem tulajdonképpen milyen célok vezéreltek akkor, amikor meghoztam ezt a borzasztóan nehéz döntést és kettétörtem az addigi életünket.És hogyan számoljak el a saját lelkiismeretemmel? Hogyan próbáljam meg pótolni a másik szülőt, aki nyilvánvalóan rendkívül fontos szerepet kellene, hogy betöltsön egy gyermek életében? Hogyan legyek jó anya, ha ilyen terhek nyomják a lelkemet?
Elmondom. Homokba dugom a fejemet és bedobom ezt a “problémát” is a többi olyan közé, amivel nem foglalkozhatok minden nap. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezzel mérgezzem a gondolataimat, hisz nincs értelme. Nincs értelme azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha… Nekem az a dolgom, hogy erős legyek a mindennapokban!
Hogy mosolyogva ébresszem a lányomat, és megnevettessem, ha nyűgös és nincs kedve kinyitni a pici szemét. Hogy érdeklődve hallgassam életének rendkívül fontos kis eseményeit. Hogy telerakjam a hűtőt a kis rajzaival és erősítsem az önbizalmát a végtelen dicséretekkel! Hisz ez a legfontosabb! Hogy mindketten jól érezzük magunkat és hatalmasakat nevessünk azon, ha lepottyan a fogkrém a fogkeféről vagy éppen lecsúszik a sapka a szemére menet közben. Így hát elűzöm a fejemből a negatív gondolatokat és élvezem a percet. És megpróbálom Őt is erre tanítani!
Az átlag!
2013 január 24. | Szerző: tuska
A 2012-es év már kicsit mozgalmasabb volt. Estem szerelembe majd hatalmasat koppantam.. nem egyszer. De megtanultam, hogyan kell átélni a csalódást és a fájdalmat. Tudom, hogy ez is életünk része, és most már tudom, hogy hagynom kell, hadd fájjon! Ettől csak erősebb leszek. Ha folyton hadakoznék a fájdalom ellen, csak még tovább mérgezném a lelkem!
És igen, a lányom is látott sírni, sőt, zokogni, és összeomlani. Nem akarom és nem is tudnám eltitkolni előle az érzéseimet. Az ő kis nyelvén elmondom neki, hogy anya most éppen miért szomorú, aztán újra megkérem, hogy öleljen meg egy kicsit. Ettől persze kicsit jobb!
Emiatt elég jó kis érzékelői alakultak már ki, egyébként is elég érzékeny típus. Ha már máshogy nézek rá, vagy épp elmerülök valamiben és ráncolom a homlokom, már jön is a kérdés: „mi a baj?”. Édes, törődik velem!
Szóval mivel nem vagyok szabadidő milliomos, és hogy őszinte legyek, többnyire azt érzem, hogy kinőttem már a bulizásból, interneten keresek társat. Hááááát…. nem egyszerű! A minap megfogalmazódott bennem, hogy nincs mit csodálkozni rajta, hogy ennyi ember van egyedül. Nők és férfiak is! Persze én csak az egyik oldalát látom a dolgoknak, és csodálkozom, amikor az úriemberek adatlapján sorakoznak a különféle furcsa megjegyzések. Többnyire a bugyuta sorozatokról és a plázát hobbi gyanánt látogató hölgyekről. Tényleg ennyire felszínesek lennénk??? Hmm… tényleg nem túl jó érzés, ha általánosítunk… én mégis ezt teszem. De valahogy úgy érzem, hogy ugyanazok a történetek ismétlődnek újra és újra…. nem csoda, hogy összeadom őket és átlagot vonok belőlük!
Akkor jöjjön, aminek jönnie kell… .az átlag!
Vajon hány évesen találja ki egy férfi, hogy mit akar az élettől? Vajon valaha képesek lesznek elhatározásra jutni egyedül? Vajon mikor merik megadni magukat a boldogságnak, anélkül, hogy kifogásokat keresnének és gyártanának?
Mit is keres egy 30-as, egyedülálló, erős NŐ! Egy FÉRFIT! Persze én csak arról tudok beszélni, hogy nekem mitől FÉRFI a férfi…. biztosan mindenkinek mástól…
Lássuk az életkort! A biológia és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy az a szerencsés, ha a férfi az idősebb. Na de mennyivel?
33 évesen, kötöttségek nélkül…. lefordítom: „Nem tudom, mit akarok! Ja, DE, családot! Jah, hogy erre energiát és időt kell fordítani? Bocs, akkor mégsem!”
35 évesen 2 gyerekkel…. „Jó lenne találni Valakit, akivel meg tudom mutatni a gyerekeimnek, hogy létezik igazi szereteten alapuló harmonikus kapcsolat! Jah.. hogy mikor találkozunk? Fogalma sincs! Elfoglalt vagyok! Ööö… asszem én ezt nem akarom!”
35 évesen gyerek nélkül….. „Pénzt akarok keresni, hogy a családomnak mindent meg tudjak adni, szóval nem leszek melletted. De tudom, hogy megvársz! …. De sose lehet tudni, lehet, hogy jön egy jobb Neked….. vagy nekem… Tudod mit? Inkább hagyjuk!”
Valahogy úgy gondoltam, hogy harminc fölött már ők is érzik, azt amit én! Család, gyerek, felelősség…. önmagunk megtalálása és a legfontosabb: Jól vagyok magammal! Csak így lehetek jó mással is!
Lehet, hogy idősebb partner után kellene néznem? Vagy lehet, hogy a kor egyáltalán nem számít?
Mi fontos még? Számomra az intelligencia! Ebből aztán ugye adódik a FÉRFI foglalkozása is….
Vezető pozíció: „Sajnos hétköznap nem fogok ráérni! Hétvégén pedig a barátaimmal/családommal vagyok, vagy dolgozom. Szerinted mikor tudnánk találkozni?”
NAH! Ez az, amit már nem tudok szó nélkül hagyni! Vajon hogy alakít párkapcsolatot egy elfoglalt férfi? Azt tudjuk, hogy ismerkedik: interneten. Vagy kivár, vagy kezdeményez! De a vége mindig ugyanaz! „Nincs időm Rád! Nekem csak késő este lenne jó… bocs!!”
És a rendkívül intelligens, ámbár elfoglalt férfi miért nem gondolkozik? Az adatlapom nem hazudik. Vidéken élek és gyerekem van! Azaz, nem a szomszéd utcában lakom és nem vagyok extra rugalmas! Jah, közben rájöttem! Gondolkodott Ő, csak nem azzal a testrészével, amit használnia kellett volna!
De nem baj… mert én jó fej vagyok, és megértő, és türelmes… és várok, ha kell….. Persze nem kell! Hisz neki nem EZ kell!
De még itt sincs probléma! Hisz tudom, hogy milyen nehéz az ember szemébe nézni, és megmondani az igazat! Nyugodtan szakíts e-mailben! Felmentelek!
Jah, hogy várjunk, aztán majd idővel kiderül, hogy mi lesz? Persze… hisz mindenkinek jár egy kis idő… Áh, hogy még most sem tudod? Bízzuk a sorsra? Na, most már ELÉG!
Miért én tanítom meg őket arra, hogy mit nem akarnak? Egyáltalán tudja bármelyikük is, hogy mit akar????
Újra itthon!
2013 január 24. | Szerző: tuska
2011 Tavasz…
„Itt a TAVASZ, legalábbis a naptár szerint. Hétvégén lemosattam az autót, erre ma hóesésre ébredtünk… ennyit a Tavaszról.
Most azt hiszem „Jól vagyok, igen jól vagyok…” 🙂 Legalábbis többször vagyok jól, mint rosszul.
A gyerekemet próbálom „visszacsábítgatni” magamhoz. A szülinapja előtti hétvégén elmentünk a Camponába. Találtunk egy őrült jó játszóházat! Én is csúszdáztam, a többi vállalkozó szellemű anyuka és apuka láttán. Nagyon jól éreztük magunkat. A kiscsaj arcfestést is kért. Nagyon szép lett, persze a nélkül is az! 🙂 Aztán hazafelé vettem Neki egy mini szülinapi tortát. Itthon felköszöntöttem. Édes volt! Örült mindennek.
Múlt hétvégén pedig autót takarítottunk együtt, aztán csavarogtunk, cipőt vettünk… Ezután velem töltötte az egész napot. Nagyon boldog voltam! Végre engem akar a gyerek!
Az apjával viszont nagyon nem akar lenni mostanában. Ennek nem örülök. Egyiküknek sem jó így!”
Nagyon szenvedtem a szüleimmel. Imádom őket, de nem tudok már velük élni! Közben a folytonos veszekedések a férjemmel… teljesen kiborítottak és elszívták minden energiámat!
„Nagy változások történtek a napokban.
Múlt héten vasárnap megláttam a férjem nyakán egy foltot. Szerintem ez a világ egyik legprimitívebb dolga. Szóval túl értelmes nem lehet a csaj…
Sajnos kiborultam. Azt hittem, hogy nem fog fájni, ha kiderül, hogy van valakije. De tévedtem. Fájt. Nem is kicsit! Teljesen összeomlottam! Szerencsére a barátnőm megint kirángatott.
Azt még hozzá kell tennem, hogy előző szerdán beszéltünk a férjemmel. Azt mondta, hogy utoljára teszi fel a kérdést, hogy mit akarok. Nem tudtam válaszolni. Elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben, hogy visszajövök, de aztán mindig megbántott újra és újra. Szóval akkor visszagondoltam az egészet… Azt mondta, hogy ő se lesz már sokáig egyedül. Persze ez nem volt meglepő.
Aztán eljött Húsvét vasárnap. Szörnyű nap volt. Alig ettem, alig aludtam. Aztán hétfőn megint sírhatnékom volt egész nap. Délután aztán kijöttem a házhoz. Tudtam, hogy jönnöm kell! Nem volt véletlen! Itt volt a lány. Szörnyen dühös lettem!
Szóval hazaköltöztünk, mielőtt a rózsaszín fogkefét újabb holmik követik. Apa pedig elment randizni. Hm.. ez van. Úgy tűnik ennek így kell lennie. Egyébként a férjem azt mondta, hogy ez a költözés szerinte nagyon rossz ötlet, és inkább adjuk el a házat. Érdekes módon eddig erről hallani se akart.”
Annak idején egy hirtelen ötlettől vezérelve felkerestem egy asztrológust. Rendkívül érdekesnek találtam, amiket mondott. És mivel a múltam eseményeiről tökéletes képet alkotott, hajlottam rá, hogy elhiggyem a jövőt is! Persze ez nyilvánvalóan nem készpénz… az ember csak kovácsa a saját sorsának!
Viszont engem tökéletesen jellemzett. Azt mondta, hogy nagyon erős vagyok! Agyon se lehet vágni! Azt javasolta, hogy merítsek erőt a jó dolgokból, hogy aztán a rosszakat is át tudjam élni! Sokat gondoltam erre! És próbáltam így élni.
„Itthon vagyok! Jól vagyok! És ez a legfontosabb!
Apát nem sokat láttuk. Vasárnap kínlódtunk egy fél napot, aztán elment. Hétfő reggel még 10 percet találkoztunk. Ennyi. Azt írta ma hazajön. Beszélgetni szeretne. Kíváncsi vagyok. Úgy döntöttem, hogy mosolygós leszek és jókedvű. Nem hagyom, hogy megtörjön ez a helyzet!
Be kell valljam, azért rossz érzés volt, hogy nem jött haza az elmúlt éjszakákon. De most már nem érdekel. Jó, azért néha még kicsit várom. Én most megkönnyebbültem. Jó itthon. A többi meg majd kialakul.
Viszont szörnyen hiányzik egy ölelés, egy csók! És igen, a szex is! Úgy tűnik, nem vagyok fából! „
Nem volt könnyű…2011
2013 január 24. | Szerző: tuska
„Nem vagyok jól. Nincs jól a lelkem. Tudom, érzem, hogy valami nagyon nem jó így, ahogy van! Hiányzik a régi életem! A felnőtt életem! Hogy ne a szüleim gyereke legyek újra! (Ugyanaz, csak most egy gyerekkel kibővítve)
A régi dolgaimat akarom! A takarómat! A szekrényemet a nagy tükrökkel! Főzni akarok! Nevelni akarom a lányomat!
DE! A házunkban a férjem lakik. Éli a saját kis életét. Ő sem boldog. Megértem. Biztosan rossz lehet nézni az üres gyerekszobát, ott élni az emlékek között. A családunk nyomai között.
DE! Ezt a házasságot ketten hoztuk létre és ketten is rontottuk el. Nem vagyok hajlandó magamra vállalni a felelősséget! Viszont! Igen. Önző vagyok. Mert úgy gondolom, hogy egy értelmes ember minden körülmények között keresi a boldogságot. Törekszik rá! És ha a jelenlegi élete a boldogsága ellen való, akkor VÁLTOZTATNI KELL! Még akkor is, ha egy szemét önző állat lesz belőle! Ja, és persze, „megbízhatatlan, érzéketlen és számító…”
Szóval változtattam. De mégsem jó így valami. Néha azt hiszem, hogy tényleg velem van a baj, mert örökké elégedetlenkedem….
És még mindig fáj a lelkem. Szó szerint! Napok óta sírhatnékom van. És ez belengi az egész napomat.Vajon ilyen a depresszió? Pár napig nyugtatóval aludtam, mert csak pörgött az agyam egyfolytában. Nem ment a kikapcsolás.Most azt érzem, hogy belefáradtam mindenbe. Nincs erőm élni. De természetesen csinálom! A lányomért, és magamért. Önzőbb vagyok annál, mint hogy feladjam.
Pedig néha nagyon nehéz!Néha már nem érdekel ha a gyerekemnek csak az számít, hogy lapul -e édesség a táskám mélyén. Vacsora helyett beülök a szobába, bámulom a VV-t, kikapcsolok. A kislány néha beszalad, gondolom, megnézi, hogy tényleg ott vagyok e, aztán szalad vissza a mamáékhoz. Van, hogy előáll a furcsa kis kéréseivel, amelyekre ha nemmel reagálok, kitör belőle a hiszti. És persze megint irány a mama. A papa még meg is erősíti: ”Ne menj anyuhoz, mert mindig sírva jössz vissza”. Én persze hallom, és megint sírok. Ennyit a gyerekről. Aztán jön a huzavona a fürdéssel és az alvással. Alkudozás, újabb hiszti… és végül elalszik. Rájövök, hogy ma is alig láttam. Hiába vagyunk együtt, valójában mégsem velem él, hanem a nagyszüleivel.
Aztán ma reggel, jött a feketeleves: a férjem hív, és sírva meséli, hogy nem bírja nézni, hogy mi lett a gyerekkel. Azt hittem katasztrófa, de csak egy kis hiszti. Persze, anyuék kényeztetik. És miért, mert én önző vagyok, és csak magamra gondolok. Ja, és arról nem is beszélve, hogy milyen környezetben van a gyerek. A családban ugyanis apun kívül senki nem normális! Na, itt rácsaptam a telefont! De persze visszahívott! Megoldás: költözzünk haza! Ez az egyetlen. Legalábbis szerinte.Legalább van megoldási javaslata…. mert nekem nincs. Én csak élek bele a világba, hagyom, hogy sodorjanak magukkal a napok.
És még mindig fáj a lelkem! Hiányzik a szeretet. Szánalmas, ahogy a 4 éves gyerekemből próbálnék némi szeretetet előcsalogatni. Persze, édes, és megölel! És mondja, hogy szeret. Egy picikét jobb….De még mindig fáj! Nézem a telefont! De nem mozdul! Nem történik semmi! „
Ahogy így visszaolvastam az akkori gondolataimat, rá kell jönnöm, hogy győzködtem magam! Meg akartam győzni magamat, hogy jogosan vagyok önző és normális vagyok, és nem bennem van a hiba, és hogy jó anya akarok lenni, de a körülmények…. stb… hmm.. nem volt könnyű!
Akkoriban rengeteget sírtam. Persze a figyelmesebb emberek a környezetemben meg-meg jegyezték, hogy le vagyok fogyva, és hogy lógnak rajtam a ruhák! Hát igen! Nem eszem és nem tudok új garnitúrát venni magamnak. Ennyire egyszerű!
Az egész egy nagy érzelmi hullámvasút volt. Hol jobb, hol rosszabb napokkal, órákkal, pillanatokkal….
Hogy ki is vagyok….
2013 január 23. | Szerző: tuska
…..32 éves vagyok. Bár néha, mikor szóba kerül az életkorom, 30-at mondanék… aztán hirtelen rájövök, hogy annak már 2 éve!
Hogy mi vagyok? Anya vagyok! Lassan ex-feleség vagyok. …aztán vagyok még ex-barátnő… ex-szerető… ex-munkatárs és ex-barát!
Viszont, ami a legfontosabb! NŐ vagyok! Igen! Nagybetűkkel! Hogy mióta érzem így? Körülbelül 2 éve…. vagyis 2 éve kezdődött a NŐ-vé válásom. Hónapokig tartó őrlődés, gyötrődés, szenvedés, gondolkodás…. sírás, hisztizés, veszekedés…. és még rengeteg hasonló szóval illethető időtöltés után elhatároztam: ELKÖLTÖZÖM!
Elköltözöm a házból, ahol a férjemmel és a kislányommal éltem. Az első közös otthonunkból. Ahová már annyira vágytam, és amit el kellett hagynom ahhoz, hogy NŐ lehessek. Elkezdhetném taglalni a házasságom megromlásának részleteit kronologikus, esetleg abc sorrendben… de nem ez a lényeg!
Szóval kitűztem a napot! Közöltem a szüleimmel sírógörcsök közepette, hogy nem tudok más megoldást, visszaköltözünk, a kislány és én! Aztán aznap munka után hazamentem, és pár óra alatt összepakoltam a legfontosabb dolgainkat. A költözés részleteit persze fejben előtte már rengetegszer lejátszottam…. a ruhákat vállfástól a hátsó ülésre, a játékokat néhány kosárkába…. pipere cuccok, íratok, emlékek….. egy valamit nem terveztem el előre. Az összeomlást! Ott rohangáltam az imádott otthonomban, ahol már nem bírtam tovább élni, így ott kellett hagynom, és ahogy a konyhában álltam és néztem a szekrényt, a polcot, az asztalt, amit apukám készített nekem a saját kezeivel…. kiszakadt belőlem! Leültem és levegő után kapkodva zokogtam! Hirtelen összezavarodtam és nem tudtam mi legyen! De akkor már nem volt visszaút. A döntésem végleges volt! Eszembe jutott egy könyv részlet. Ízek, imák, szerelmek! A NŐ a fürdőszobában zokog és Istenhez fohászkodik segítségért. És Isten volt vagy csak egy belső sugallat, de Valaki azt mondta Neki, hogy „Menj és feküdj le!”. Én is ezt éreztem! Fejezd be a pakolást, és menj a lányodhoz! Azért még felhívtam egy barátnőmet, aki elrohant hozzám és átsegített az utolsó perceken.
Így kezdődött…..aztán jött fél év a szülőknél…
Kapcsolatra készen?!
2013 január 29. | Szerző: tuska
Oldal ajánlása emailben
X