Leválás

2013 október 3. | Szerző: tuska |

Igen, eljött az idő! Az én pici lányom iskolába jár! Már egy bő hónapja túl vagyunk az évnyitón. A 20 kis apróság ott ült egymás mellett a padon az ismeretlen, de nagyon kedves tanárnénik koszorújában és érdeklődve figyelték, hogy mi zajlik körülöttük. Én mindeközben a fekete-fehér ruhácskába bújt gyermekemet fürkésztem, azon gondolkoztam, hogy vajon kibírja –e egyhelyben ülve ezt a másfél órát…. Aztán azon kaptam magam, hogy elöntenek az emlékek a tornaterem illatától, annak a néhány tanárnak a látványától, akiket még gyerek koromban láttam az iskola folyosólyán… és hirtelen összeszorult a szivem. Tudtam, hogy elkezdődik valami…. Valami, amit már úgy vártunk és amitől annyira féltettem az én kis manócskámat, akit lassan 7 éve próbálok óvni minden bajtól. Mert bizony a tornaterem illattal, nem csak a kellemes pillanatok jutottak eszembe, hanem a sok-sok szorongás, félelem, és tudtam, hogy ezt most már Ő sem kerülheti el. Hisz mindannyiunknak át kell élnie és meg kell tanulnia, hogy mivel jár az iskolás élet! 

Első nap bementünk, helyet kerestünk a teremben, felakasztottuk a törölközőt, ismerkedtünk az új környezettel…. Én pedig ott toporogtam és mondogattam neki a kis útravalókat… “Fogadj szót!”…”Érezd jól Magad!”…”Délután találkozunk!”… Ő pedig számtalanszor válaszolt, hogy “OK, rendben… jólvan!” Végül már majdhogynem hazazavart. A kis erőteljes hangsúlyaival azt sugallta, hogy most már elég ebből! Boldogulok!

Másnap ugyanígy köszöntem el, de kifelé menet azt mondtam magamnak, hogy “hagyd ezt abba! Jó helyen van! Minden rendben! Menj‼” 

Azóta már bőszen gyakoroljuk a kacsacsőröket, a kapukat…. És néhány napja a fecskefarkat is, ami nem kis kihívás egy ilyen aprócska kéznek, amelyik még azt sem tudja pontosan, hogyan fogja a ceruzát. De kitartunk! És aztán örülünk a madárkás és szupermenes nyomdáknak, és a tanárnéni dicséreteinek. És minden nap megbeszéljük, hogy mi legyen a tízórai és az uzsonna, aztán bevásárolunk ….. és kikészítjük a ruhácskákat másnapra…. És megpróbálunk időben ágyba kerülni, hogy aztán reggel sikerüljön időben felébredni…. Aztán készítjük a reggelit, pakolunk a táskába, hegyezzük a ceruzákat, próbálunk nem otthon hagyni semmit!

A sulinál fogom a kis táskáját és bekisérem. Megvárom míg átöltözik, nézem, ahogy bemegy a helyére, és minden reggel biztosít róla, hogy még visszaszalad egy puszira! Szóval állok az ajtóban és várom a kis manót… és újra megölelem, hogy jó érzéssel induljon a napja!

 ….ma reggel minden ugyanígy zajlott…kiszálltunk az autóból, aztán jött a meglepetés! “ Anya, mi lenne, ha ma reggel egyedül mennék be?!” Persze támogatom az ötletet, hisz már megkértek minket a tanárok, hogy ne kisérgessük őket…de persze könnyű ezt mondani egy aggódó anyukának. Szóval megpróbálom ráadni a hátára a táskát, de a kabát miatt nem sikerül. Nambaj..majd holnap… ma még bekisérlek… Belépünk a kapun, a kiscsaj rámnéz és annyit mond “Add ide!” elveszi a táskáját! Emeli a kis fejét, én automatikusan hajolok a puszimért…. Aztán sarkon fordul és elmegy. Vissza se néz. Én még utána kiabálok, hogy el ne essen a lépcsőn, ahol a múlt héten sikerült Neki… visszakiabál, hogy ok…vigyázni fog… de meg se fordul… sétál befelé a többi aprósággal és hirtelen eltűnik a szemem elől. Én meg csak állok…pedig már nincs okom rá. Rohanhatnék a munkahelyemre, hogy néhány percet faraghassak a mindennapos késésemből…de nem mozdul a lábam… csak nézek utána. Hogy ha esetleg még ma is visszaszaladna egy puszira, akkor ott legyek Neki! De nem jön! Beszállok az autóba…és csak nagyon lassan indulok el. Még onnan is a kaput figyelem. Itt kell lennem, ha szüksége van még rám! De már nincs! Levált! Az én nagylányom önálló és határozott lett és már nem szalad vissza egy újabb pusziért. Elindult az önálló kis útján és én rettenetesen büszke vagyok Rá..persze közben teleszalad a szemem könnyel…de úgy tűnik, nekem is le kell válnom Róla úgy, ahogy ő tette. Gyorsan és határozottan! 🙂