Gyerekem van! Na és?

2013 április 26. | Szerző: tuska

Elért a tavasz! Pedig azt mondtam, hogy egy ideig tuti, hogy nem keresgélek. Aztán egyik nap a buszon egy barna szempár szegeződött rám, és 3 másodperc alatt elvarázsolt. Úgy szálltam le, hogy vigyorogtam… mint egy tini! 🙂 azt éreztem, újra élek!

Így aztán visszatértem a ‘társkeresők’ népes táborába, de néhány nap után kezd alábbhagyni a lelkesedésem. Kifejezetten a ‘ne legyen gyereke’ kitétel kezd már kicsit unalmas lenni! Én tényleg megértem, hogy a férfiak többsége független nőt keres. Akinek nincs gyereke, az azért…. minek bajlódna máséval…. akinek pedig van, azért…. és ő minek bajlódna máséval?!

De most komolyan! Érezzem rosszul magam, mert nem mondtam le saját magamról csak azért, mert van egy lányom?! Tényleg ekkora bűn, hogy anyaként is vágyom még a boldogságra? És mégis hogyan kellene a férfiak tudtára adnom a dolgot? Esetleg tegyek egy kis rövidítést a nevem elé, mint a dr. vagy a jr… nekem csak annyi lesz ‘A’ ! Ne adj’ Isten tetováltassam a homlokomra, hogy még véletlenül se nézzen rám olyan, akinek gyerek fóbiája van?!  Így aztán elkerülhetjük a kínos beszélgetéseket, és a kifogás kereséseket, ami miatt aztán gyorsan le kell lépnie és soha többet elő se kerül!

De talán ez a legjobb verzió, a felszívódás. Mert ha mégis marad, egy idő után úgyis kitalál valamit…

“Hááát… igazából félek! Nem attól, hogy nem fogadnám el a kislányodat, hanem attól, hogy ha közös gyerekünk lesz, hogyan fogom kezelni a dolgot… hogyan szeretem majd őket egyformán?!” ….. ok, van benne valami, belátom. De ha már néhány hét után ez a téma, akkor később mi lesz? Így hát elköszöntem!

“Édes a kislányod, és örülök, hogy tetszem neki…. de…. ha közös gyerekünk lesz… az neked már nem lesz az első. Te már átélted ezt a csodát mással…. én azt akarom, hogy velem éld át!” …. hát, erre nem tudtam mit mondani. Ez van.. nincs mit változtatni rajta. Szóval viszlát!

És a legújabb! “Tetszel, nagyon! DE! Megláttam, hogy gyereked van… szóval itt elakadtam! Azért néha megnézlek, mert közel vagy az ideálomhoz…okos vagy, szép és emberi!” …. oh, köszi! Ez mind igaz! És igen, ráadásul anya is vagyok! Hát bocs!!

Épp ma olvastam egy cikket. Miért járnának jól a társkereső férfiak a 30-as gyerekes nőkkel, akiket nagy ívben elkerülnek!? Nocsak… lássuk! Hát mit ne mondjak, szánalmas! Ezek szerint én ideális vagyok, mert már nem ketyeg az “órám” a gyerek miatt. Előre lehet tudni, mennyi szabadidőm van, nincs zsákbamacska, és a szülés utáni depresszión is túl vagyok már! Felelősségteljes vagyok és toleráns (ez főleg a gyerekes férfiaknak előny!). És nem utolsó sorban, kézzel fogahtó bizonyítékom van rá, hogy termékeny vagyok! Hát NAGYON KÖSZI! Mindjárt jobban érzem magam. És ha pasi lennék, most már tuti csak a gyerekes nőket hajtanám!

Elmondom hát mindenkinek…

2013 április 2. | Szerző: tuska

Újfent közelharcot vívok magammal… 2 hónapja elváltam, 28 hónapja egyedül élek. És most úgy érzem, elfáradtam.

Hétvégén az apjával volt a gyerek… és be kell valljam… mindennél jobban szerettem volna, hogy ott legyenek velem! Hogy együtt legyünk! Újra család legyünk! Hogy újra ott legyen velünk a házban az az ember, akit elhagytam akkor…. Hmm… Persze elgondolkodtam. Tényleg Őt akarom? Tényleg az emberre vágyom, vagy csak a biztonságra, a törődésre, a segítségre … arra, hogy ne nekem kelljen megoldanom mindent egyedül.

Szóval ez a gondolatmagocska “elvetődött” a fejemben, és azóta sem bírok szabadulni tőle. Egyre csak gondolkodom…. Bele képzelem magamat… magunkat különböző helyzetekbe. Gondolkodom, hogy vajon megváltozott -e az elmúlt 2 év alatt? És én mennyit változtam? Ez a Nő vajon együtt tudna -e élni azzal a férfival, akit tulajdonképpen nem is ismer… már… De sajnos nincsenek válaszok!

Aztán eszembe jut az a sok szörnyűség, amit egymás fejéhez vágtunk… amivel bántottuk és (talán örökre) megsebeztük egymást. El lehet ezeket felejteni? Túl lehet ezeken lépni? Lehet vajon olyan életet élni, amiben figyelmen kívül hagyjuk a múltat?

Majd eszembe jutottak azok a dolgok, amiken mindenképpen változtatnék. Vajon tudnánk kompromisszumra jutni ezekben a kérdésekben? Vagy nyelnem kelle egy nagyot, és elfogadnom dolgokat úgy, ahogy régen voltak?

Valahol.. mélyen.. hiszek benne, hogy ha együtt kell lennünk, akkor egymás mellé sodor minket az élet. És ha így kell lennie… eljön majd az ideje is…. (Tudom… csupa-csupa közhely).

Lehet, hogy az utóbbi hónapok próbálkozásai eleve kudarcra voltak ítélve! Tudom, hogy nincsenek véletlenek! Nem véletlen, hogy azokkal hozott össze a sors, akikkel találkoztam… majd akiktől el is köszöntem! Lehet, hogy a válásnak is meg kellett történnie. Ki kellett, hogy mondjuk, hogy ami volt, annak VÉGE. Egyszer s mindenkorra! És ezt csak tiszta lappal lehet újra kezdeni. De lehet -e itt szó valójában TISZTA lapról? Vagy mindig ott lesznek a megjegyzések a lábjegyzeten vagy a margón elrejtve… fehér betűkkel a fehér oldalakon… ugyanakkor csak egy gombnyomás, és minden látható lesz újra! Feketén-fehéren!

Aztán jön a következő gondolatsor… vagyis inkább lavinához hasonlítanám! Fog engem még egyáltalán szeretni valaki? Kellek én még bárkinek is? Vagy ezentúl már mindig egyedül leszek? És ki tudja, hogy meddig ‘leszek’? Ki tudja, hogy mennyi időm van még keresgélni? Keresni azt, amit már régen megtaláltam!

Hm… igen… elfáradtam! És ezért lehet, hogy csak azt szeretném, hogy mindenféle küzdelem és elcseszett próbálkozás után és helyett, végre legyen mellettem Valaki! Úgy érzem nincs erőm küzdeni… harcolni… magányosnak lenni… már csak engedném, hogy legyen… hogy valami legyen…

Mindezek után böngészem a szokásos oldalakat, és belebotlom az alábbi idézetbe…. “A nő nem bólogató majomra, és nem is egy vérengző fenevadra vágyik, hanem arra, hogy vele s mellette sétáljon a tigris.” (A. J. Christian)

És elgondolkodom… újra! Vajon Ő az a tigris, akit szeretnék, hogy mellettem sétáljon? Tigris Ő egyáltalán?!