Tanultam…

2013 február 6. | Szerző: tuska |

Azt mondják, a jó pap holtig tanul. Én is így érzem egy ideje magamról, pedig nem vagyok pap.. de még csak apáca sem! 🙂

2 éve megtanultam, hogy milyen érzés fájdalmat okozni. Borzasztó! Mégis megtettem.. mert akkor már megtanultam önzőnek lenni!

Aztán megtanultam egyedül lenni… túlélni….  földre zuhanni és porrá hullani…. és megrázni magam, majd felállni! Mindezt nem volt kitől megtanulni. Egyszerűen csak meg kellett! Vagy lehet, hogy én ezt akkor már tudtam… csak nem akartam elhinni magamról!? Akkor viszont a “hitet” kellett megtanulni!

Így megtanultam hinni! Először Másban! Mert azt hittem, hogy ha van mellettem Valaki, akkor majd magamban is elkezdhetek hinni. De rá kellett jönnöm, hogy csak magamra számíthatok… így megtanultam elhinni, hogy erős vagyok, és nincs szükségem minden áron valakire.

Aztán amikor már megvolt az évekkel azelőtt eltűnt önbizalmam, elkezdtem hinni valakinek. Mert hinni akartam! Akkor még nem tanultam meg, hogy mennyire nehéz dolog is valójában bízni! Akkor még csak érezni akartam… és megtanulni milyen, amikor szeretnek… és kényeztetnek… és végre önmagam lehetek! Szóval megtanultam szeretve lenni, és elfogadni a törődést.

Viszont ezután meg kellett tanulnom bízni! Mégpedig a saját megérzéseimben! Hogy megtanuljak tisztán látni! Belátni a szavak és a tettek mögé! …így aztán meg kellett tanulnom elengedni!

Aztán megtanultam pozitívan látni a Világot! Megtanultam élvezni a pillanatot, és nem görcsölni a jövőn… hisz akkor hagyjuk eltűnni a most-ot! Ezt mindenkinek meg kellene tanulni!!  

Így megtanultam felszabadultan nevetni és néha kilépni a felnőtt “jelmezből”, hogy újra élvezhessem a felhőtlen kacagást a gyermekemmel!

Később megtanultam spontán lenni! Nem túlgondolni, hanem cselekedni! Az ember el sem tudja képzelni, hogy mennyi mindenről marad le a sok gondolkodás és variálás miatt. Tenni kell! Ha pedig nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, abból pedig tanulni! És semmiképpen sem siránkozni vagy halogatni vagy elméleteket gyártani!

Ma pedig megtanultam, milyen “tisztán” szeretni! Látni, ahogy a lányom megöleli a kis barátját, látni az arcán, hogy őszinte és aztán hallani, ahogy kimondja, szeretlek! Nem törödve azzal, hogy ki hallja vagy látja…. hogy ki neveti ki…. és főleg, hogy ki és mit gondol! Kimutatta az érzéseit és ezért borzasztóan becsülöm! Azt hiszem, Tőle is van még mit tanulni….