Tanultam…
2013 február 6. | Szerző: tuska
Azt mondják, a jó pap holtig tanul. Én is így érzem egy ideje magamról, pedig nem vagyok pap.. de még csak apáca sem! 🙂
2 éve megtanultam, hogy milyen érzés fájdalmat okozni. Borzasztó! Mégis megtettem.. mert akkor már megtanultam önzőnek lenni!
Aztán megtanultam egyedül lenni… túlélni…. földre zuhanni és porrá hullani…. és megrázni magam, majd felállni! Mindezt nem volt kitől megtanulni. Egyszerűen csak meg kellett! Vagy lehet, hogy én ezt akkor már tudtam… csak nem akartam elhinni magamról!? Akkor viszont a “hitet” kellett megtanulni!
Így megtanultam hinni! Először Másban! Mert azt hittem, hogy ha van mellettem Valaki, akkor majd magamban is elkezdhetek hinni. De rá kellett jönnöm, hogy csak magamra számíthatok… így megtanultam elhinni, hogy erős vagyok, és nincs szükségem minden áron valakire.
Aztán amikor már megvolt az évekkel azelőtt eltűnt önbizalmam, elkezdtem hinni valakinek. Mert hinni akartam! Akkor még nem tanultam meg, hogy mennyire nehéz dolog is valójában bízni! Akkor még csak érezni akartam… és megtanulni milyen, amikor szeretnek… és kényeztetnek… és végre önmagam lehetek! Szóval megtanultam szeretve lenni, és elfogadni a törődést.
Viszont ezután meg kellett tanulnom bízni! Mégpedig a saját megérzéseimben! Hogy megtanuljak tisztán látni! Belátni a szavak és a tettek mögé! …így aztán meg kellett tanulnom elengedni!
Aztán megtanultam pozitívan látni a Világot! Megtanultam élvezni a pillanatot, és nem görcsölni a jövőn… hisz akkor hagyjuk eltűnni a most-ot! Ezt mindenkinek meg kellene tanulni!!
Így megtanultam felszabadultan nevetni és néha kilépni a felnőtt “jelmezből”, hogy újra élvezhessem a felhőtlen kacagást a gyermekemmel!
Később megtanultam spontán lenni! Nem túlgondolni, hanem cselekedni! Az ember el sem tudja képzelni, hogy mennyi mindenről marad le a sok gondolkodás és variálás miatt. Tenni kell! Ha pedig nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük, abból pedig tanulni! És semmiképpen sem siránkozni vagy halogatni vagy elméleteket gyártani!
Ma pedig megtanultam, milyen “tisztán” szeretni! Látni, ahogy a lányom megöleli a kis barátját, látni az arcán, hogy őszinte és aztán hallani, ahogy kimondja, szeretlek! Nem törödve azzal, hogy ki hallja vagy látja…. hogy ki neveti ki…. és főleg, hogy ki és mit gondol! Kimutatta az érzéseit és ezért borzasztóan becsülöm! Azt hiszem, Tőle is van még mit tanulni….
Távkapcsolat…folyt.köv…
2013 február 21. | Szerző: tuska
Legutóbb azon gondolkoztam, hogy hogyan kellene ezt “megoldani”…. Nem jutottam semmire! Így jött a következő variáció: hagytam magam sodródni… egészen Angliáig!
Igen… ez lett az “ártatlan” válaszból, egy gyönyörű hétvége!
Hogy hogy jutottam idáig? Hetekig tartó levelezés után jött egy szívhez szóló mondat! “Kedves! Nagyon szimpatikus vagy! És látni szeretnélek!” Persze a józan eszem átvette az irányítást! Mégis hogyan? Nem is ismerlek! Csak úgy utazzak el? Lépjek ki a konfortzónámból egy “ismeretlen” kedvéért? És különben is? Mi értelme ennek az egésznek?
Aztán valahogy … már nem is emlékszem pontosan… egyszer csak azt mondtam magamnak, ELÉG! Elég az agyalásból és az elmélet gyártásból! Szóval azon kaptam magam, hogy repülőjegyet vásárolok, szabadságot intézek a munkahelyemen, megbeszélem a gyerekemmel és a szüleimmel, hogy néhány napig magukra hagyom őket….. és már indulok is!
Ő pedig boldog! Attól, hogy láthat… attól, hogy “lépek”, annak ellenére, “amilyen vagyok”!
Aztán ahogy közeledett az indulás napja… újra furcsa érzésem támadt. A józan eszem apró papírrepülőket dobált a felhőtlen gondolataim közé, “mégis mi a fenét csinálsz?!” feliratokkal! Persze igyekeztem nem foglalkozni velük, és “csak” ÉLNI!
Megbeszéltünk mindent. Hogy hol fog várni, hogy ki milyen kabátban lesz… stb… Persze izgultam. De hogy őszinte legyek, leginkább azért, mert nem szeretek repülni. Viszont a találkozást teljes nyugalommal vártam! Úgy éreztem, nincs okom aggódni! És nem is volt! Egymásra mosolyogtunk, megfogtuk egymás kezét… és elindultunk “megváltani a Világot!” Igen! Ezt éreztem akkor! Itt vagyok! És úszom! Vagyis inkább lebegek a hullámokon, amelyek idáig sodortak!
London gyönyörű!! Szerelem volt első látásra! Majd másodikra és harmadikra is! Nem tudtam betelni vele! És hogy Ő milyen? Kedves és szimpatikus. Tökéletesen elnavigált a 4 nap alatt és leste minden kívánságomat! Mi kellhet még? NŐnek éreztem magam! És boldog voltam! És ez a legfontosabb!
Sírtam és kacagtam! Katartikus élményeim voltak a régóta vágyott épületek láttán! És újra átélhettem, hogy milyen érzés, amikor a tenyerén hordoz Valaki!
És hogy van -e “megoldás”? Vannak -e újabb érveim távkapcsolat pro és kontra? Hát persze, hogy vannak! 🙂 De nem ez a fontos! Hanem az élmények, az érzések, amikkel gazdagabb lettem! Amiket már soha nem vesz el tőlem senki! És vajon miért élünk, ha nem ezért?! Ezekért a pillanatokért, amik boldoggá tesznek bennünket!! És ki tudja.. talán 4 napra… talán egy életre! 🙂
Oldal ajánlása emailben
X