Hogyan mondjam el…

2013 január 26. | Szerző: tuska |

Este van, lefekvés idő. A pici lánnyal bebújunk az ágyba. Jó alaposan betakarom, és közben megölelgetem. És akkor elkezdődik….

„Anya, Neked ki az anyukád?” A mama. „És az apukád?” Az én apukám a papa. „És az apa anyukája és apukája?” A másik mama és papa. „És a mamának ki az anyukája?” A mamáknak és a papáknak, a dédik voltak a szülei, de ők már nem élnek. (Itt már elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan folytassam… de Ő csak kérdezett…) „A dédinek szoktunk virágot vinni?” Igen, a temetőbe. „Aki meghal, az kap virágot?” Igen, így emlékezünk rájuk!

Láttam a pici szemén, hogy gondolkodik… és a kérdések csak jönnek egymás után, persze én egyre szomorúbb és tanácstalanabb vagyok. De kitartok és igyekszem megtalálni a megfelelő válaszokat. „Aki öreg az meghal?” Igen, aki nagyon öreg, az sajnos meghal. „És aki nem annyira öreg, az megmarad?” … Na, eddig bírtam. Itt aztán szép sorjában elkezdtek potyogni a könnyeim, folytak végig a remegő arcomon. Persze próbáltam leplezni a gyengeségemet, de Ő csak kérdezgetett tovább…  „A tesók meghalnak?” Nem, a tesók nem! „És a kisbabák?” Nem, ők sem! ….. Persze átfutott az agyamon, hogy ez hazugság… hisz bárki meghalhat bármelyik pillanatban, de eszemben sem volt terhelni a kis gondolatait azzal, hogy elmondjam Neki azt, ami valójában körülöttünk zajlik. Az anyai ösztönöm azt súgta, hogy minden erőmmel tartsam azt a törékeny burkot, ami a mi kis világunkat körülveszi. ….Szóval Ő egyre mélyebbre merült a kis gondolataiban és hosszú másodpercekig csendben ült… én pedig egyre jobban sírtam, persze némán.  Aztán egyszer csak megszólalt, és kibökte az újabb kérdést… „Akit megharap a cápa, az is meghal?” Én szinte hálás voltam a gyermeki kíváncsiságnak, amitől szinte kiszakadt belőlem a kacagással vegyült fájdalmas zokogás….. igen, akit megharap a cápa, az valószínűleg meghal!

Ezzel aztán befejeztük a beszélgetést és a már jól bevált módszerrel eltereltem a figyelmét… nevettünk, pedig belül még mindig sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy milyen törékeny az életünk. Sírtam, mert eszembe jutottak a szüleim, akik már a nyugdíjas éveiket töltik, és egyszerűen nem akarok tudomást venni róla, hogy mennyi idősek! És sírtam, mert eszembe jutott a nap, amikor megszületett ez a kis gyönyörűség, aki számomra a legfontosabb a Világon! Órákon át tartó vajúdás után a kezembe vehettem, aztán elvitték tőlem. Majd hosszú órákkal később egy orvos kíséretében pillanthattam meg újra egy inkubátorban. Nem volt jól. Nem tudtam, hogy mi történik. Arra gondoltam, hogy meg kell, hogy gyógyuljon! Éreznem kell a pici testét, hogy tudathassam Vele, hogy itt vagyok és vigyázok Rá! És soha nem fogom hagyni, hogy baja essen! Aztán amikor már jobban volt, el tudtam csípni egy orvost, aki nem kímélt. Azt mondta, hogy akár el is veszthettük volna ezt a pici életet röviddel a világra jövetele után! Akkor aztán kitört belőlem a sírás. De rendkívül hálás voltam, hogy végül minden jól alakult!

Azóta elég sokszor eszembe jutott ez az esti beszélgetés. Hogyan mondjam el? Hogyan mondjam el, hogy minden előttünk álló percet ki kell használnunk arra, hogy ÉLJÜNK! Hogyan mondjam el, hogy nem leszek mindig mellette? Hisz minden este úgy ölel a kis kezeivel, mint aki soha többé nem ereszt! És ezt meg is erősíti! „Örökre így foglak ölelni! Még akkor is, amikor elalszom! Még akkor is, amikor elviszel az oviba!” És én is elmondom Neki minden alkalommal. Én mindig itt leszek Veled! És a kis kezét a szívére teszem! Itt leszek bent a szívedben, ahogy Te is itt vagy mindig az enyémben! Ha hiányzom, csak gondolj erre! És tudod, hogy úgyis sietek majd hozzád…. ameddig csak tudok!

Néha őrült nehéz anyának lenni, és terelgetni ezt a kis törékeny lelket ebben a hatalmas élet óceánban.  Ilyenkor ráébredek, hogy mennyi mindenre nem vagyok felkészülve! És mennyi minden vár még ránk, amire most még csak nem is gondolok…

Aztán másnap újságolja, hogy szerelmes és a kisfiúval kézen fogva aludtak délután az óvodában. Én mosolygok, és örülök a boldogságának… persze a gondolataim már hatalmas sebességgel száguldoznak…. hamarosan eljön a felvilágosítás ideje! De azt hiszem, ezzel a témával könnyebben megbirkóznék, hisz az előző esti kérdéskört még saját magamban sem tudom a helyére tenni….