Nem volt könnyű…2011

2013 január 24. | Szerző: tuska |

„Nem vagyok jól. Nincs jól a lelkem. Tudom, érzem, hogy valami nagyon nem jó így, ahogy van! Hiányzik a régi életem! A felnőtt életem! Hogy ne a szüleim gyereke legyek újra! (Ugyanaz, csak most egy gyerekkel kibővítve)

 A régi dolgaimat akarom! A takarómat! A szekrényemet a nagy tükrökkel! Főzni akarok! Nevelni akarom a lányomat!

DE! A házunkban a férjem lakik. Éli a saját kis életét. Ő sem boldog. Megértem. Biztosan rossz lehet nézni az üres gyerekszobát, ott élni az emlékek között. A családunk nyomai között.

DE! Ezt a házasságot ketten hoztuk létre és ketten is rontottuk el. Nem vagyok hajlandó magamra vállalni a felelősséget! Viszont! Igen. Önző vagyok. Mert úgy gondolom, hogy egy értelmes ember minden körülmények között keresi a boldogságot. Törekszik rá! És ha a jelenlegi élete a boldogsága ellen való, akkor VÁLTOZTATNI KELL! Még akkor is, ha egy szemét önző állat lesz belőle! Ja, és persze, „megbízhatatlan, érzéketlen és számító…”

Szóval változtattam. De mégsem jó így valami. Néha azt hiszem, hogy tényleg velem van a baj, mert örökké elégedetlenkedem….

És még mindig fáj a lelkem. Szó szerint! Napok óta sírhatnékom van. És ez belengi az egész napomat.Vajon ilyen a depresszió? Pár napig nyugtatóval aludtam, mert csak pörgött az agyam egyfolytában. Nem ment a kikapcsolás.Most azt érzem, hogy belefáradtam mindenbe. Nincs erőm élni. De természetesen csinálom! A lányomért, és magamért. Önzőbb vagyok annál, mint hogy feladjam.

Pedig néha nagyon nehéz!Néha már nem érdekel ha a gyerekemnek csak az számít, hogy lapul -e édesség a táskám mélyén. Vacsora helyett beülök a szobába, bámulom a VV-t, kikapcsolok. A kislány néha beszalad, gondolom, megnézi, hogy tényleg ott vagyok e, aztán szalad vissza a mamáékhoz. Van, hogy előáll a furcsa kis kéréseivel, amelyekre ha nemmel reagálok, kitör belőle a hiszti. És persze megint irány a mama. A papa még meg is erősíti: ”Ne menj anyuhoz, mert mindig sírva jössz vissza”. Én persze hallom, és megint sírok. Ennyit a gyerekről. Aztán jön a huzavona a fürdéssel és az alvással. Alkudozás, újabb hiszti… és végül elalszik. Rájövök, hogy ma is alig láttam. Hiába vagyunk együtt, valójában mégsem velem él, hanem a nagyszüleivel.

Aztán ma reggel, jött a feketeleves: a férjem hív, és sírva meséli, hogy nem bírja nézni, hogy mi lett a gyerekkel. Azt hittem katasztrófa, de csak egy kis hiszti. Persze, anyuék kényeztetik. És miért, mert én önző vagyok, és csak magamra gondolok. Ja, és arról nem is beszélve, hogy milyen környezetben van a gyerek. A családban ugyanis apun kívül senki nem normális! Na, itt rácsaptam a telefont! De persze visszahívott! Megoldás: költözzünk haza! Ez az egyetlen. Legalábbis szerinte.Legalább van megoldási javaslata…. mert nekem nincs. Én csak élek bele a világba, hagyom, hogy sodorjanak magukkal a napok.

És még mindig fáj a lelkem! Hiányzik a szeretet. Szánalmas, ahogy a 4 éves gyerekemből próbálnék némi szeretetet előcsalogatni. Persze, édes, és megölel! És mondja, hogy szeret. Egy picikét jobb….De még mindig fáj! Nézem a telefont! De nem mozdul! Nem történik semmi! „

Ahogy így visszaolvastam az akkori gondolataimat, rá kell jönnöm, hogy győzködtem magam! Meg akartam győzni magamat, hogy jogosan vagyok önző és normális vagyok, és nem bennem van a hiba, és hogy jó anya akarok lenni, de a körülmények…. stb… hmm.. nem volt könnyű!

Akkoriban rengeteget sírtam. Persze a figyelmesebb emberek a környezetemben meg-meg jegyezték, hogy le vagyok fogyva, és hogy lógnak rajtam a ruhák! Hát igen! Nem eszem és nem tudok új garnitúrát venni magamnak. Ennyire egyszerű!

Az egész egy nagy érzelmi hullámvasút volt. Hol jobb, hol rosszabb napokkal, órákkal, pillanatokkal….